ki hűtlen, s mást szeret?
Miért van az, hogy mindig arra várunk,
pedig tudjuk, hogy nem jöhet.
Miért van az, hogy jó, jó könnyeket ejtünk,
ha a múlt emléke énekel,
Találhat a szívünk szebbet, jobbat,
de azt az egyet, nem felejtjük el, soha."
Nem, nem vagyok sem mentális, sem érzelmi válságban, nem ezért hoztam ezt a kis verset, amit még általánosban írt az emlékkönyvembe ... hm... ha jól emlékszem, Szabó Kriszti. :) Annyira megtetszett anno, hogy azonnal meg is tanultam, és lám azóta nem is felejtettem el, noha közel 30 éve tuti nem olvastam...
Párhuzamnak hoztam egy olyan dologra, ami foglalkoztat...
Nagyon sokan fejezték ki a támogatásukat nekem ebben a 30 napos őrületben... :) sok ismerősöm írt nekem vagy telefonon mondta, hogy drukkol, és több ismeretlen is kifejezte a csodálatát, (szó szerint így írta Ildikó, ami mélyen megindított) amiért volt bátorságom belevágni, és ez mind-mind nagyon jólesik. És nagyon köszönöm!
És akkor miért van az... hogy Robi szavai "úgy sem csinálod végig" sokkal jobban beleégtek a lelkembe, és jobban fájnak, mint ahogy a sok-sok elismerés és biztatás kapcsán érzett öröm boldogít?
Miért van az, hogy ezek a vacak, negatív, egy cseppet sem támogató szavak ébresztik fel bennem a harcost, nem pedig a sok-sok, pozitív tartalmú kedves szó?
Miért van az, hogy jobban motivál, ha nem hisznek, nem bíznak bennem? Munkában, tanulásban, teljesítményben... ebben? Miért vagyok akkor jobb teljesítményre képes, ha nyíltan kimondják "Úgy sem sikerül!"?
Mert ilyenkor felébred bennem valami... A "csakazértis" keménysége, a "namajdénmegutatom" erős vágya, és a hitetlenkedő kaján vigyorán érzett düh. És igaz, hogy elismerést, és nyílt "megkövetést" ha megcsináltam sem fogok kapni, legfeljebb ezt a két szót: "ügyes vagy". És ennyi. Semmi "vállveregetés", vagy "büszke vagyok rád".
Biztos vagyok benne, mivel ismerem magam :) és tanultam pszichológiát, hogy ez még gyerekkori csökevénye a szüleimnek való megfelelés vágyának. Akiknek soha nem voltam elég jó. Emlékszem, amikor évfolyamelső lettem a főiskolán, és a Drága Papám meg sem nézte az indexemet, vagy amikor anya azt mondta a karácsonyi ajándékra, hogy nem kéri, dobjam ki az ablakon...
És emlékszem, mennyire szerettem beteg lenni, mert akkor sokkal jobban szerettek a szüleim. Anya teát főzött, és betömködte köröttem a takarót, hogy meg ne fázzak, és az ő ágyukból nézhettem a TV-t! :) Milyen kevés kell a boldogsághoz! És amikor beteg lettem, igyekeztem mindig jól elhúzni, hogy minél tovább érezzem ezt. Képes voltam télen bugyiban kiállni az ablakba, hogy jól megfázzak és még betegebb legyek. Szánalmas, mi? Na azért ma már messze nem ilyen a helyzet! :) Ma már könnyű ezekről "beszélni", rég feldolgoztam. Azóta már nagyon sokat építettem és keményítettem magamon. Jó kis meló volt, de megérte! Már egyáltalán nem haragszom a szüleimre. Sőt! A Drága Papámat szeretem a legjobban a világon! Anyával nem igazán egyezünk, de ez van.
Csak elgondolkodtam... vajon támogató közegben többre lennék képes vagy kevesebbre?
Költői a kérdés... :)
De érdekes, hogy milyen lelki mélységeket bír felszínre hozni egy kis blog és egy "kis" kihívás... :)
És ha eddig el is hajlottam volna, már biztosan érzem, tudom, hogy végig fogom csinálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése