60 napig nyeltem az éhkoppot, enerváltan vegetáltam... és sajnáltam magam... :)
De a viccet félretéve, elképesztő vagyok! Mikor kitaláltam, hogy 30 napig csak zöldség-, és gyümölcsturmixokat iszok, majd felemeltem a penzumot 30-ról, 50 napra még én is nagyot nyeltem, hogy bírni fogom-e... aztán meg még erre ráhúzni 10 napot... szóval rém büszke vagyok magamra! :) Még soha nem csináltam ilyesmit (ilyen hosszan), és úgy érzem, valójában gyorsan eltelt ez a 8 hét! Vagyis 7. Az utolsónak - azt hittem - már soha nem lesz vége...
Most olyan békés vagyok... mint egy jóllakott csecsemő... Olyan tündibündinek és elbűvölőnek érzem magam, hogy az valami elképesztő! :) Szusit reggeliztem!!! Persze nyersen. Szójaszósszal, ahogy kell! (Nem, nem volt benne nyers hal. - Mielőtt valaki megkérdezi. - Sem rizs. Csak zöldség.) Áááá Te jó ég! Iszonyúan jó érzés újra enni! Még talán soha életemben nem élveztem ennyire egy ételt! Az ízeket..,. olyan nyögős volt... Tudod, amikor annyira jó valami, hogy hangosan nyögni kell hozzá! :))) Ilyenkor hatványozottan érzem, hogy mennyire kevés kell a boldogsághoz, és hogy imádok élni! Szinte katartikus volt, majdhogynem orgazmikusan fenomenális! Annak ellenére, hogy pár falatnál többet nem bírtam enni belőle... Vagy a gyomrom szűkült össze, vagy a nyelőcsövem... vagy mindkettő. :)))
 |
| A reggelim... :) |
Így a finisben - hiába is várnátok - nem tudok ooolyan katartikus élményekről beszámolni - a szusit kivéve - amiket ilyenkor meg szoktak osztani azok, akik valamilyen változáson mentek keresztül. Nem lettem más, nem lettem jobb ember, vagy jobb értékesítő, nem változott meg a világnézetem, az értékrendem vagy a hozzáállásom mondjuk a békák nemi életéhez vagy az emberi hülyeséghez... (Mindkettő felkavar. Az előző, mert túl hangos, az utóbbi, mert kivédhetetlen.)
Szóval keskenyebb lettem, így kevesebb levegőt szorítok ki magam körül. :))) És kicsivel ismét kijjebb pöccintettem a komfortzónám határait. Épültem. Önmagam előtt. Mert ez a fő. Senkinek a véleménye nem számít, csak az, amit te gondolsz magadról. És én most azt gondolom, hogy ezt szuperül végigcsináltad kislány! :) Visszatért az önbizalmam, a nőiségembe vetett hitem, nőtt az önbecsülésem, megint jó csajnak érzem magam, és már szeretek a bőrömben lenni! :) Na igen, ez sem egy utolsó szempont.
És rájöttem arra, hogy soha többé nem akarok kövér lenni. Az "előtte" képen látszik, hogy rendesen elhagytam magam és a valóságom az utóbbi két évben. Utáltam, hogy már nem jöttek rám a ruháim, nagyobbakat meg nem voltam hajlandó venni, mert az nem állapot, hogy 80 pluszosan éljem az életemet! Sokan, akik láttak a kúra elején, nem tartották azt olyan borzalmasnak mint én, de nekem 20 éven keresztül nem ez volt a normális. Ugyanis kb. 16 éves koromtól 36-ig, 65-68 kiló voltam, (174 cm vagyok) ahhoz volt igazítva a ruhatáram, az életvitelem, az énképem, a megjelenésemmel szembeni elvárásom. Aztán összeköltöztem egy pasival, átvettem (sajnos) a rossz étkezési szokásait és röpke fél év alatt úgy felcsúszott 15-20 kiló, hogy észre se vettem, és alig bírtam tőle megszabadulni. Nekem a közel 86 kilós testsúly irdatlanul sok, és sokk volt!
Nyilván mindenki maga dönti el, hogy milyen test klappol az ő belső világához. Van olyan nőismerősöm aki 90-100 kilósan is kitűnően érzi magát, szereti a testét, rendben és egyben van, de én nem voltam. Utáltam a testemet, a nyarakat, a bulikat, a strandokat, hogy nem bírtam csinosan felöltözni, hogy összeért a combom, hogy hamar elfáradtam, hogy jobban izzadtam, hogy már nem voltam olyan hajlékony, mint anno. De ezek is elmúltak. A kúra és az edzések hatására visszatért minden. Az erőnlétem, az energiám és a hajlékonyságom is egyre ismerősebb, nem csupán a tükörképem! Ez vagyok én! Ez az igazi valóságom.
Többen kérdezték, volt-e olyan nap, hogy legszívesebben elgyengültem és betoltam volna valami nem turmixosat. Mondjuk egy pizzát, vagy egy csokit, sütit, bármit... Hát persze. Álmomban. Többször is.. :))) De ébren semmi olyan dolog nem jöhetett volna közbe, amitől nem csinálom végig. Olyan elszántságot éreztem egész idő alatt, mint eddig kevésszer az életemben. Még talán az első kúrát (2015-ben) sem csináltam (ó dehogy!) ilyen eltökéltséggel, mint ezt a mostanit! Ez pedig nagy szó, mert korábban könnyen letértem a hónap elején és hétfőnként állandóan újrakezdett "de ez már tényleg az utolsó pizza"-fogadalmakkal teli vakvágányról. Ha rossz napom volt, felbosszantottak, rossz hírt kaptam, valahol feltűnt a kedvenc kajám, vagy megéreztem az illatát, képes voltam egy csapásra felhagyni a nagyon komoly elhatározásommal, enni belőle, és egyetlen kéjes pillanatért elmerülni a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás fortyogó, sötét bugyraiban.
Ebben a két hónapban szintén gyakran találtam magam ilyen kihívások közepette, hogy kerti parti sült kolbásszal, vendégség "na, csak ezt a kis sütit", de nem. Nem csábultam el. Egy falatra sem. Ebben pedig az a szuper, hogy nem úgy mondtam nemet, hogy közben belül meg csorgott a nyálam, hanem úgy, hogy valóban azt éreztem, nem kell. Erősebb lettem. Mentálisan (is). Nem kicsit. Nagyon.
Nos, itt vannak az eredmények, képpel, centikkel, kilókkal.
És a heti változások
