A "nem evés" mentális háttere

Az előző blogbejegyzésemben a nyersevés mentális hátteréről írtam. Most ezt a kérdést egy másik nézőpontból szeretném megközelíteni. Többen kérdezték, meg lehet-e szokni a "nem evést"? Persze. Mindent meg lehet szokni. Azt is, hogy nagyon kevés kalóriát viszek be mégis van energiám, nem ájuldozok, sőt még keveslem is a sportos kihívásomban a napi penzumot.

Hogy miért van energiám ha 5-600 kalóriára szorítkozom? Egyrészt, mert amit beviszek koncentrált tápanyag, másrészt pedig mivel nem kell a szép testemnek sok gondot fordítania az emésztésre, ezért sokkal több marad másra. Ugyanis az emésztés, az egyik legenergiaigényesebb tevékenysége a testünknek. Pláne ha a húsokat szénhidrátokkal esszük (krumplival, rizzsel, főtt tésztával stb.). A fehérjéket a szénhidrátokkal együtt sokkal nehezebb a testnek megemésztenie, mintha zöldséggel ennénk.

Maga a rágás nem hiányzik, hiszen a turmixokat is "rágom", hogy az emésztésük tökéletes legyen. De az ízek - ahogy írtam már pár nappal korábban is - azok nagyon hiányoznak, és nem igazán lehet turmix-szal pótolni ezeket. Nézegetem a nyers szakácskönyveimet, a nyersétel-készítő videóimat és csorog a nyálam... :) De nem is erről akartam írni...

Amikor belekezdtem ebbe a kihívásba a neten bóklászva rábukkantam egy pro ana fórum oldalra. Az "anák" az anorexiások, a "miák" a bulímiások. Van külön vagdosó, hashajtó, koplaló, család előtti titkolózás fórum és még sok egyéb ezen az oldalon... Elképesztő sztorikat olvastam tizenéves lányokról, akik tippeket adnak egymásnak arra vonatkozólag, hogyan kell csenben hányni, mi van az iskolai méretkezés esetén, hogy álljanak vissza, ha épp kijöttek a kórházból... szörnyű.

De olvasgatva ezeket a sztorikat és az "építő" tanácsokat rájöttem egy dologra. Általában az anák és a miák mindig a jobb anyagi háttérrel rendelkező családok gyermekei (lányai) közül kerülnek ki. Akiknek alapból nem kellene éhezniük, tehát az étel rendelkezésükre állna. És valahogy azt érzem, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük nagyon komoly önutálattól szenved és igen masszív önértékelési problémával küzd. Talán úgy érzik, hogy kicsúszott a saját életük feletti irányítás a kezükből, ezért az egyetlen dolog, amit - szerintük - irányítani tudnak, az az evés megtagadása. És boldogok, ha nemet mondanak az ételre, mert így érzik nyeregben, (ugyanakkor így büntetik is) magukat, és leghőbb vágyuk, hogy elérjék 42-44 kilós álomtestsúlyt, mert úgy gondolják ettől minden megoldódik...

Ezt a témát csak azért hoztam fel, mert ebben a hónapban kicsit "megértettem" őket. Mielőtt bárki megijedne, pont 30 kilóval vagyok több (73) mint az anások álomsúlya, és nem is szándékozok a közelébe kerülni! :)  Amit megértettem, az a kontroll öröme. Egyedül ez. Nyilván össze se lehet hasolítani minket, hiszen én nem akarok sovány lenni, kiálló bordákkal, nulla energiaszinttel, egyébként is nagylány vagyok már, és képes vagyok irányítani az életemet. De írtam korábban az édességrohamaimról. Ha bajom volt magammal vagy a világgal, nagy halom csokit és sütit bírtam eltüntetni...

Ebben a 30 napban viszont tudatosabb lettem. Jó érzés, hogy kontroll alatt tudom tartani az evést, és hogy semmi olyan dolgot nem tudok elképzelni, ami eltántoríthatna a célomtól, hogy végigvigyem ezt a 30 napot.

Még eddig soha nem csináltam olyat, hogy 1 hónapig ne egyek, és úgy érzem, olyannyira megváltozott a hozzáállásom az evéshez, hogy egyszer s mindenkorra vége az édességrohamoknak. Mert képes vagyok kordában tartani az étvágyamat és kitartani a nyers étrend mellett. Annál is inkább mert ehhez megtettem még egy fontos és célravezető lépést, vagyis gyarapítottam a tudásomat erről az étrendről , a hátteréről és a hatásairól. Ezt értem tudatosságon.

Na jó... ilyen komoly téma után evickéljünk kellemesebb vizekre: Jöjjön a mai turmixrecept!
... a következő bejegyzésben... :) ez túl hosszúra sikerült.