Miért szeretjük jobban azokat, akik feladják, akik elbuknak, akiknek valami nem sikerül?
 |
| Ha.. ha... megmondtam! |
Én pl. sokszor váltam céltáblává, mert általában 2-3x annyi volt a teljesítményem, mint a többieknek. És így lehetett "kollektíven utálni". Persze, akik örülnek a sikertelenségnek és mások kudarcának azok mindig (hm... azt akartam írni "szinte" mindig, de azt hiszem nem kell ide a "szinte"), szóval mindig a gyengén teljesítők közül kerülnek ki, akik mögött nincs teljesítmény, akik maguk is sikertelenek, akik inkább másokon élcelődnek, és pletykálkodnak mint, hogy a melóval foglalkozzanak.
Amikor tavaly előtt, 3 hónapig nyerset ettem, olvastam nyersevős blogokat, s volt egy srác, aki hatalmas elánnal vetette bele magát a nyersevésbe... hogy két hét után... feladja. És sok-sok "részvéthozzászólást" kapott arra a blogbejegyzésére, amiben ezt kijelentette.
"Ugyan, nem baj, azért jó fej vagy", "rá se ránts, majd legközelebb", " ez nagyon kemény, nem sokan tudják megcsinálni, így is büszke lehetsz magadra" stb. ami ebben az érdekes az az, hogy a srác hatványozottan több "lájkolást" és hozzászólást kapott erre az írására, mint korábban a többire összesen. Vajon miért?
Miért van ez? Azért, mert akkor ezek az emberek, valahogy "emberibbé" válnak sokak szemében. Mindjárt kifejtem mit értek ez alatt. "Lám neki sem sikerült, akkor nem is vagyok olyan csődtömeg!" - gondolja az átlagpolgár...
Mondok egy példát arról, hogy mit értek "emberibb" alatt. Volt az életemben egy férfi, akit imádtam. 20 évvel volt idősebb nálam. Nem, nem is imádtam, hanem egyenesen rajongtam érte. 21 éves koromtól, majdnem 28 éves koromig voltunk együtt.
Egy gyógyszergyárnál képezte az orvoslátogatókat. Rengeteget kupált rajtam, tőle tanultam értékesíteni, kommunikálni, figyelni a partnerre, és még sok egyebet... És emlékszem, annyira "tetszett" mikor megfázott és köhögött meg tüsszögött... :D
Tudom, tudom nagyon muris lehet ezt olvasni, viszont annyira istenítettem őt, hogy amikor kicsit "gyengébbnek" tűnt a szememben, talán akkor még jobban szerettem... mert emberibb volt. Nyilván ez az érzés az akkori önértékelési problémáimból fakadt - ma már tisztában vagyok ezzel, de jó volt látni, hogy lám, ő is - akit tökéletesnek láttam és gondoltam - lehet beteg...
Ezzel a kis bevezetővel természetesen nem azt akarom tudatni a nagyérdeművel, hogy feladtam vagy elcsábultam. Nem, korántsem! Akkor se, ha úgy jobban tetszenék a többségnek.
Csak azt akartam bemutatni, hogy az átlagember nem szereti ha valaki sikert ér el, mert ez a tény, tükröt tart elé, amiben önmagát lúzernek látja. Vagy azért mert nem meri, nem tudja, nem hiszi, hogy ő is képes rá, vagy mert könnyebb utálni a másikat a sikerért, mint neki is megküzdeni érte. Pedig ha tudnák ezek az emberek, hogy mennyit épít rajtunk, hogy mennyit dob az önbecsülésünkön, hogy mennyi a hozománya ennek a 30 napnak, soha többé nem akarnának visszaállni a másik oldalra, a lúzerek közé, és a kudarcot díjazni... Kinek nem inge... tudod...
S mivel én nem adtam fel, ma is készült egy fincsi turmix! :) Ma a savanykás ízt kívántam meg.
1 grapefruit
2 narancs
2 mandarin
3 kivi
1 lime
fél pomelo
1 édesburgonya
fahéj
datolya
víz
Persze a citrusok hámozva kerüljenek a kés alá. Aki nem szereti a grapefruit keserűségét, hártyázza le, nyudogtan. Bár én - utálom a pepecselős macerát - így inkább megszerettem a grapefruit ízét, mint hogy lehártyázzam! Tehát számomra egy igen kellemes, kesernyés-savanykás ital az eredmény. Ha Neked túl ez, vagy túl az a cucc, tudod, mi a menet, zutty mézet bele és kész! :)
Édesburgonya pedig azért került bele, mert épp volt itthon, és tudom, hogy megaegészséges, és úgy sem érződik ki az íze, de jó a tudat, hogy ez is bennem van! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése