Ismét a komfortzóna

Az élet a komfortzónád végén kezdődik

Úgy gondolom  kétféle sajnálat létezik. Az egyik, nevezzük tiszta részvétnek, amit az elesettek, bajba jutottak, bántalmazott gyermekek, állatok iránt érzünk, és a van egy másik sajnálat, ami nálam a "lesajnálás" kategória. Míg az egyik egy minden negatívumot nélkülöző tiszta (s mondjuk ki: normális) emberi érzés, addig a másik (szintén normális, bár inkább pejoratív értelmű)... nem is tudom pontosan honnan származik, de hogy létezik az tuti. Ez utóbbi az, amikor a sajnálathoz nem részvét, hanem megvetés társul. Akit lesajnálunk, szánalmasnak érezzük és nem sokba nézzük. Nekem ez a legutolsó emberi érzés amire képes vagyok. Még a megvetésnél is lentebb van. Eddigi életem során nagyon ritkán fordult elő, hogy pár emberrel kapcsolatban ilyesmit éreztem, és csak remélni tudom, hogy több alkalommal már nem fogom érezni. Mert nem szeretem. Nem épít, nem ad hozzám semmit, csak elvesz. Figyelmet, energiát, jókedvet.

Egyéniségemnél fogva egyik - itt leírt - érzelmet sem szeretem kiváltani az emberekből, s nem is szoktam. Amit kiváltok az inkább más természetű... Ez lehet düh, kíváncsiság, egyet nem értés, ellenérzés, irigység, bizonyos esetekben pedig elismerés. Általában erős érzelmeket váltok ki az emberekből, de kettőt nem szoktam. Ezek: a sajnálat és a közöny. Így gondolom. Persze az ismerőseimet kellene erről megkérdezni. :)

No amikor belekezdtem ebbe a kihívásba mégis valami ilyesmit éreztem néhány emberen. Na nem a lesajnálást, inkább azt a tiszta sajnálatot, hogy mit sanyargatom itt magam közszemlére téve, mire jó ez az egész kihívásosdi...
Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, s mindkettőt szeretem! :)

A rövid válaszom annyi, hogy csak azért csinálom, mert úgy döntöttem, hogy csinálom. Igen tudom, elég arrogánsan hangzik. :)

A hosszú válaszom kicsit összetettebb. Szeretem feszegetni és kifelé tologatni a komfortzónám határait. Mert ezáltal több vagyok. Nem másnál, félreértés ne essék! Önmagamnál. Annál, aki tegnap voltam, vagy két héttel (adott esetben 30-50 nappal ezelőtt) :) Mert szeretek harcos lenni, küzdeni, elérni, végigcsinálni. Semmi sem emeli jobban az önbecsülést és a magabiztosságot, mint ha olyan dolgokat teszel, amik építenek Téged önmagad előtt. Ha kihívások elé állítod magad, akkor becsülöd és tiszteled magad, mert képesnek érzed magad arra, hogy végigcsináld. Becsülöd magadban a kitartást, és tiszteled az elhatározást, ezért nem lengsz ki, ezért tartod végig magad a döntésedhez. Ilyen egyszerű ez.

Aki nem becsüli és nem tiszteli magát, általában nem fog bele kihívásokba, Megmarad az ismerős terepen, nem tűz ki nagy célokat, nincsenek nagy álmai, inkább  a középszerűséget választja, mert nem hiszi, hogy képes lenne végigcsinálni egy kihívást, vagy elérni egy nagy célt. Ő nem toszigálja kifelé a komfortzónája határait. Így az egyre szűkül, szinte fogva tartva őt, ami nagyon veszélyes. Mert minél szűkebb a komfortzónánk, annál kevesebb dologra tartjuk képesnek magunkat, és így kevés olyan dolgot élhetünk át, és tapasztalhatunk meg, amiért megszülettünk, amiért élni érdemes!

Szinte minden olyan dolog, ami az életben csodálatos, pozitív, kellemes és izgalmas, az a komfortzónán kívül van. Belül pedig mi van? Kényelem, egyforma, ingerszegény szürke napok és éjszakák, talán egy utált munkahely, egy unalomba fulladt párkapcsolat, na meg persze a TV! Ha már át nem éljük, legalább a képernyőn át lássuk milyen is a "való világ". Szánalmas. Szerintem. Ennyi lenne az élet? Hát ezért nyerted meg anno ama versenyfutást a több millió közül? Hogy végiggürcöld a napodat, s este pedig a fotelban tespedj a TV vagy a facebook előtt, és nézd a gazdagok és a szépek miként élik a mindennapjaikat, szánva saját magad és haraggal tekintve a világra, amiért rossz helyre születtél?

Nos, én bármit megteszek azért, hogy az imént vázolt víziót elkerüljem. Hogy amikor majd 20-30 év múlva visszanézek, ne az utóbbit lássam magam körül. A kihívás mindegy. Teljesen mindegy mivel teszed próbára magad, csak csináld. Teljes szívvel ezt javaslom! :)